A vikingtől az Áldozatig
Beszélgetés Zsoldos Péterrel
A helyszín egy kis lakás a Gellérthegyen – és nem a rádió, vagy az Astonia-szálló hallja. A szerepek is felcserélődtek: aki kérdezni szokott, ezúttal válaszol. És nem a zenéről, hanem önmagáról, irodalmi munkásságáról, terveiről beszél. Zsoldos Péter, egyik legnépszerűbb SF-írónk szabadkozva kezdi:
– Nem tudok választani a zene és az irodalom között. Édesanyámtól hallotam az első Mozart-szonátákat, s még iskolába sem jártam, amikor felolvasta nekem Kiplingtől A dzsungel könyvét és Jack London néhány művét. A meséktől valahogy idegenkedtem – furcsa, hogy éppen én mondom ezt, de a mai napig csak olyan írásokat szeretek olvasni, amelyeket el is lehet hinni. Iskolás koromban rajongtam Jókaiért, ugyanakkor Vernével sohasem tudtam megbarátkozni. Ösztönös ellenérzés volt ez, csak felnőttként tudom megfogalmazni okát: Verne legtöbb művében nem rokonszenves a túlzott nemzeti öntudat, az, hogy a franciák mindig jók, az angolok mindig gonoszak. Ugyanakkor egy másik francia író, Flaubert műveit nagyon szerettem. Minden mondatát, jelzőjét, hasonlatát rendkívül szigorúan válogatta meg: nem lehet eleget tanulni tőle.
– Első könyve?
– Meggyőződésem, hogy minden normális ember képes megírni egy regényt, mert van annyi élményanyaga, tapasztalata és persze fogalma is. Az írói „abnormitás” ott kezdődik, ha valaki ennél többre képes. Én is életem főművét, „a” könyvet akartam megírni; gátlások nélkül, őszinte lelkesedéssel fogtam hozzá, s mindent el akartam mondani benne. Ez általában a forma szétesését eredményezi, s én is csak a szerencsének és valószínűleg zenei tanulmányaimnak – hosszú éveken át a forma abszolút tiszteletét nevelték belém a remekművek – köszönhetem, hogy nem jártam így. A viking egy év alatt készült el, s már akkor, amikor az utolsó mondatot leírtam, tudtam, hogy folytatni fogom. A Távoli tűz sokkal nehezebben született. Négy évig írtam. Közben fel kellett frissítenem ókori ismereteimet, rengeteget olvastam hozzá.
– Legtöbb könyvében szerepel az ősember…
– Gyerekfejjel nagy hatással volt rám Szentiványi Jenő Kőbaltás embere. Az idén 70 éves mesternek köszönhetem, hogy azóta vágyat érzek az ismeretlen gyönyörűséges varázsa iránt, hogy összekapcsoljam a jövővel a régmúltat, „előhívjam”, életre keltsem az emberré eszmélés nagy pillanatait. Harmadik könyvemben is feltűnik ez a világ.
– Hogyan született meg A feladat?
– Mérgemben írtam. Az azóta elhunyt Darázs Endre ugyanis kritikájában azt írta a Távoli tűzről, m hogy ez valójában – mellesleg igaza volt – álruhás történelmi regény, és semmi köze sincs a sci-fi-hez. Bizonyítani akartam. Gyorsan, könnyen írtam, s a legmeglepőbb az volt számomra, hogy ez aratta a legnagyobb sikert. (A közeljövőben jelenik meg a Szovjetunióban, Lengyelországban és az NSZK-ban, és Várkonyi Gábor rendezésében díjnyertes tévéfilm is készült belőle.)
– Melyik művét tartja a legjobbnak?
– Mindet szeretem, de talán a negyediket, az Ellenpontot. Aregénynek több érdekessége is van: egyetlenegyszer sem fordul elő benne a „mond” szó, mert a főszereplők robotok, s azok csak közölnek. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy Marx György megkérdezte tőlem könyvem olvasása után: „Honnan a csudából ismered ilyen jól a kibernetikát és a kibernetikai tudat viselkedését, hiszen még egy valamirevaló komputert se láthattál?” Az Ellenpontot azért is szeretem, mert sok örömet okozott; élvezet volt megírni, megteremteni ezt a számomra is idegen világot. Sajnos fricskában is volt részem. Az egyik nyugat-európai kiadó lektora azt írta jelentésében róla, hogy a regényben előforduló számos zenei szakkifejezés és zenei vonatkozás miatt lefordíthatatlan. Aki olvasta, az tudja, hogy még a zene szó sem fordul elő benne. Az igen tisztelt lektor, úgy látszik, csak a címét olvasta el, s így lőtt akkora bakot, mintha valaki Huxley: Vak Sámson című regényét a szemészeti szakkifejezések miatt tartaná lefordíthatatlannak.
– Munkamódszere?
– Kézzel írok. Csak akkor fogok hozzá a történethez, amikor már egy 30-40 oldalas Vázlatot elkészítettem. Ennek pontos kidolgozását, dramaturgiai felépítését tartom a legfontosabbnak. Minden lényeges fordulatot, eseményt tartalmaznia kell. Ezzel párhuzamosan folyik a nevek keresése. A találó, jó név már egy kicsit meghatározza a figurát is. Vagy inkább fordítva. De mindenképpen „egymásra kell találniok”.
– Miért hallgat az Ellenpont óta?
– Hallgatok? Én nem is gondoltam erre. Legfeljebb lassabban dolgozom. Átmenetileg zenész mivoltom is felülkerekedett, ellenállhatatlan kényszert éreztem egy csaknem 400 oldalas Muszorgszkij-regény megírására. Azért, mert Muszorgszkij életének négy napjában megérezhettem ugyanazt a feszültséget és izgalmat, mint ami addigi regényeim megírására ösztökélt. Innen a regény címe is: Portré négy ülésben, ősszel kerül a boltokba. Közben sem lettem hűtlen a sci-fi-hez: Boldizsár Miklóssal együtt folytatásos SF-tévéjátékot írtunk, melyet A bunker címmel láthatott a közönség. Őszintén remélem, nem ez volt az utolsó kirándulásom erre a területre.
– A következő sci-fi-regény?
– Már csaknem kész. Címe: Áldozat. Szándékosan hagytam el a szó elől a névelőt, hogy ezzel többértelművé tegyem. Néhány száz év múlva játszódik a Földön, a Naprendszerben és távolabb… Az olvasók ismét találkozhatnak egy fekete felhővel, ez azonban más, mint Fred Hoyle-é… A történetben egy nő és két férfi életét, különös, tragikus sorsukat próbáltam megjeleníteni, remélem, sikerrel.
Töke Péter
forrás: Arcanum
