Interjú Farkas Balázzsal

Farkas Balázs kisregénye, a Lu purpu egyike a 2020-ban Zsoldos Péter-díjra jelölt műveknek. A következőkben a szerzővel készült interjúnk olvasható.

Mi adta a regényed alapötletét?

Fiatalabb koromban rendszeresen jártam Olaszország déli részén (Lecce és környéke, Salento). Sokszor nekifutottam már, hogy az ottani élményekről beszéljek, de ez volt az első hosszabb írás, ami végre sikerült is. Második otthonomként tekintek erre a régióra, mégis gyakran idegenként éreztem magam ott, elég más arrafelé a mentalitás. Vannak dolgok, amelyeket csak a perifériáról észleltem, így csak megsejteni, elképzelni tudtam, mi is történik valójában. Kontextus nélkül minden hagyomány furcsa rítusnak tűnik, ugye. Szóval, minden nyáron megrendezik a Sagra te lu Purpu nevű fesztivált, hatalmas plakátok hirdetik, ráadásul mindig egy nagy, mosolygós polippal (a “lu purpu” polipot jelent az ottani dialektusban). A könyv ebben az időszakban játszódik, viszont a megírás idején nagyon a fejemben volt a weird és az okkult, plusz a már említett idegenség érzete is. Ezek keverednek a könyvben, szóval nem egy konkrét ötleten alapuló zsánerdarab, inkább személyes, kötetlen asszociációs gyakorlat.

Volt olyan könyv/alkotó, aki inspirált írás közben?

Igen, vicces, honnan jött a végső lökés a megíráshoz. Egy ideje már Budapesten élek, de a könyveim nagy része vidéken maradt, így teljesen véletlenszerűen cserélődnek a könyvek a lakásban. Egy nap úgy esett, hogy a kis polcon egymás mellett volt Irvine Welshtől a Skagboys, egy Lovecraft-gyűjtemény (The Complete Cthulhu Mythos Tales), illetve egy Salento útikönyv. Néztem-néztem ezeket a köteteket, próbáltam rájönni, mi is az én irodalmi ízlésem, mi lehet az összefüggés egy laza drogos-szlenges narratíva, a mélytengeri iszonyatok lassú, nyomasztó világa és a mindig barátságos, napsütötte olasz tengerpart között. A választ a Lu purpu adta meg. Mintha csak egy kihívásra reagáltam volna. Mindez egyébként 2016-ban történt, és akkor jelent meg az első Black Aether is, éledezett hazai horror és weird közösség, illetve akkoriban foglalkoztatott a thelema és káoszmágia is, szóval ezek is hatással voltak a könyvre. Nem célzottan kutattam rá a témáira, inkább az aktuális érdeklődésem formálta, hova megy a történet.

Mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit az írás során szereztél?

Sok tapasztalattal nem lettem gazdagabb a megírás közben, mert teljesen lazán, ösztönösen írtam. Úgy voltam vele, hogy hagyni kell, hogy kicsapjanak a tenger hullámai, és hozzák csak magukkal, amit hoznak. Sokkal érdekesebb a könyv utóéletének a tapasztalata, mert én biztosra vettem, hogy sem a fantasztikum kedvelői, sem a kortárs prózaírók szigorú kritikusai nem fogják tudni elhelyezni a könyvet, és persze, megosztó lett, de inkább pozitív visszajelzéseket kapok mindenhonnan. Működik a káosz, ez a fontos tapasztalatom.

A könyved egyaránt kötődik Lovecraft műveihez, valamint a horror és az ún. weird irodalomhoz, ráadásul ezek folyamatosan erősödnek nemzetközi szinten is a zsánerekben. Szerinted mennyire tudnak ezek meghonosodni a magyar nyelvű zsánerirodalomban? Lesz-e végre magyar horrorirodalom?

Amennyire én látom, a már említett Black Aether színre lépése óta hatalmas a mozgolódás, szóval szerintem igen, alakulóban van a dolog, a jelek egyértelműek. Vannak végre komolyan vett tematikus pályázatok, már nagyobb kiadók is nyitottak a szokatlanabb horrorra (Veres Attila hatalmas sikere után pedig az sem kérdéses, hogy olvasói igény van-e). Most például a Gabo is bevállalt egy friss, magyar weird / horrorantológiát (Légszomj), az Atheneum pedig egy tanulmánykötetet a szörnyekről (Rémesen népszerű), nem hiszem, hogy ilyesmi mondjuk öt-tíz éve lehetséges lett volna. Az olvasói és alkotói közösségekben pedig végre nem csak King, Barker és Lovecraft nevét ismételgetik újra és újra, így a hazai szerzőket is több inspiráció éri, ami jobb (és biztosan népszerűbb) történetekhez vezet majd. Az Azilum folyóirat és az Árnyak az időn túlról antológiasorozat például hatalmas segítséget nyújtanak ehhez.

Milyen könyvet ajánlanál 2019-ből?

Ha mondjuk leszűkítjük, és maradunk a weird fiction területén, abban az évben jelent meg Brian Evenson remek novelláskötete, a Song for the Unraveling of the World. Jelenleg Evenson a kedvenc szerzőm, vagy legalábbis ő az, aki a legközelebb áll ahhoz az irodalmi világhoz, amit én is szeretnék képviselni (bár tudtommal magyarul még semmi nem jelent meg tőle). Ez a novelláskötete pedig elsőosztályú: felzaklató, szokatlan események, nyomasztó atmoszféra, valóságbizonytalanság, de mindig nagyon személyes történetek, inkább karaktertanulmányok. Hogy valamivel ismertebb szerzőt is mondjak, a Szörnyvidék írójának, Nathan Ballingrudnak is 2019-ben jött ki új kötete, a Wounds, abban is igen vad dolgok történnek (az egyik sztorit ugyanezen a címen meg lehet találni Netflixen is, bár nem olyan erős, mint az eredeti kisregény). A magyar kozmikus / weird horrorszerzőket összegyűjtő Aether Atrox is 2019-es, érdemes lehet felkutatni (mondjuk ezzel magamat is reklámozom, de azért mégiscsak olyan kiadvány, ami bizonyítja a hazai weird életképességét).