Kleinheincz Csilla fantasyregénye, az Ezüstkéz egyike a 2020-ban Zsoldos Péter-díjra jelölt műveknek. A következőkben a szerzővel készült interjúnk olvasható.
Mi adta a regényed alapötletét?
A kérdés megválaszolásához vissza kell tekernünk 2005-be, amikor a magyar fantasyirodalomban egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a magyar mesekincsre olyan forrásként tekintsenek az írók, ami a felnőtt fantasy olvasók számára is vonzó lehet – a megjelenő művek zöme szerepjátékregény volt, a legismertebb magyar mesealapú fantasy regény pedig import (Steven Brust Lerombolt palotája). Akkoriban már szerkesztőként dolgoztam, és a kiadómnál felmerült, hogy a Terri Windling és Ellen Datlow által vitt angolszász antológiasorozat mintájára egy magyar antológiát is összeállítsunk, részben pályázatra beküldött, részben felkérésre írt novellákból. Miközben a Hetvenhét szerkesztésén dolgoztam, én is elgondolkoztam azon, hogyan építenék fel egy olyan regényt, amely nem egy az egyben leköveti egy mese cselekményét, hanem inkább a magyar mesei archetípusokra és fordulatokra építkezve mond el egy felnövéstörténetet.
Az Ólomerdőben még markánsabban tettenérhető, hogy honnan merítettem, de később már nem várt irányokba vitt a történet, és az Üveghegynél, majd az Ezüstkéznél egyre inkább feltámadt bennem az igény, hogy ismerős, de új tartalommal feltöltött elemeket és szimbólumokat használjak, így a végeredmény egy olyan mítosz lett, amely megidéz ugyan mesei fordulatokat, de már a sajátom. A kezdeti tételmondat megmaradt, de az évek során újabb témák társultak hozzá, és ezek együttesen jelölik ki a főszereplő, Emese felnövésének és identitáskeresésének stációit.
Volt olyan könyv/alkotó, aki inspirált írás közben?
Nagyon kedvelem a meseátiratokat a fantasyben, különösen azokat, ahol egy másik, mélyebb történet elmesélésére adnak lehetőséget a figurák és fordulatok (nagy kedvencem például Catherynne M. Valente Marija Morevna és a Halhatatlan című regénye), de nem mondhatnám, hogy bármelyik is közvetlenül hatott volna rám – mindvégig egy saját történetet szerettem volna elmondani, a saját hangomon. Sok jó és különleges könyvet olvastam az alatt a tizennégy év alatt, amíg a trilógiát írtam, és elég sokat tanultam belőlük, többek között azt, hogy ha a történet úgy kívánja, nyugodtan le lehet térni a járt utakról, hogy újakat tapossunk a vadonba. Mindennek meg kell fizetni az árát, persze, ahogyan a trilógia vezérgondolata is mondja, de szerintem így érdemes.alkotni.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit az írás során szereztél?
A fentieken túl talán az volt a legfontosabb, hogy addig ne elégedjek meg, amíg rá nem találtam arra a történetre, amit el akartam mondani – bár sokszor ez inkább olyan érzés, mintha a történet akarná elmondani önmagát… Azt írtam meg végül, ami számomra fontos volt, mert csak így lehet fontos másoknak is.
A könyv az Ólomerdő-trilógia lezárása. Hogy érzed, visszatérnél még ebbe a világba? Ha igen, kinek a történetét folytatnád szívesen?
Úgy érzem, hogy lezártam a történetet, és ha eszembe is jut egy új gondolat valamiről, amit ezekben a könyvekben körüljártam, már egyáltalán nem biztos, hogy ezekkel a szereplőkkel vagy akár ebben a világban szeretném továbbgombolyítani. Jól ismerem azt az érzést, amikor az ember még tovább olvasna, de valójában szerintem az olvasóim sem akarják, hogy ezt a sorozatot folytassam, elég, ha érzik a lehetőségét, elvégre minden egyes szereplő lehet egy-egy új mese kiindulópontja. El kell tudni engedni a történetet – nem véletlenül van vége ott, ahol.
Milyen könyvet ajánlanál 2019-ből?
Mivel most már 2021-et írunk, könnyebb visszanézni, mi volt a 2019-es megjelenések közül az, ami leginkább megmaradt bennem. Magyar megjelenések tekintetében az évet számomra leginkább az Irha és bőr és a Tündöklő határozta meg, mindkét szöveg átitatta a napjaimat, és még most is sokszor eszembe jutnak részletek.
Külföldi könyvek közül két olyan regény volt, ami meghatározónak bizonyult. Sarah Pinksertől A Song for a New Day főként azért, mert félelmetesen pontosan előrevetítette a 2020-as járvány hatásait, elsősorban abból a szemszögből, hogy a bezárkózás és a koncertek elmaradása hogyan hat a társadalom hangulatára, milyen megoldásokat találnak a művészek, hogy kapcsolatot teremtsenek a hallgatóikkal. Yoko Ogawa The Memory Police című regénye szintén a veszteségekről szólt – mesélője egy olyan szigeten él, ahol időről időre eltűnnek a szavak, és azok a dolgok is jelentésüket vesztik, amit kódolnak, aki pedig netán emlékezne még a rózsákra, madarakra és a sok, mindennapi életet értelemmel felruházó apróságokra, azokat elviszi az emlékezetrendőrség…
