Interjú Markovics Botonddal

Markovics Botond (írói nevén Brandon Hackett) science fiction regénye, az Eldobható testek egyike a 2021-es Zsoldos Péter-díjra jelölt műveknek. A következőkben a szerzővel készült interjúnk olvasható.

Mi adta a kötet alapötletét?

A testnyomtatás világát még valamikor 2011-ben találtam ki, és három különböző regénykezdeményben próbáltam korábban megírni, mire végül az Eldobható testek formájában összeállt. Így pontosan már nem emlékszem, hajdanán honnan jött az ötlet. Az biztos, hogy nagyon érdekelt az ember és a társadalom szintjén a test és a tudat közti viszony: mi a test, hogyan tekintünk rá, és vajon mi történik, ha a technológia fejlődésével a létezést nem korlátozza többé a test öregedése, kialakuló hibái, sérülékenysége. Sőt, ennél tovább menve, mi lenne, ha a társadalmi megítélésünket, sőt, gyakran sikerességünket sem befolyásolná a külső, mert a testünket úgy tudnánk cserélni, akár a ruhákat, és bárhogy nézhetnénk ki. Ez szerintem egy rendkívül érdekes és nyugtalanító kérdéskör, és szeretnék is még ezzel majd foglalkozni. Itt most elsősorban az a társadalmi folyamat foglalkoztatott, miként reagálna az emberi civilizáció egy ilyen technológiára, hogyan zajlana le egy a létezést alapjaiban felforgató átalakulás, ki fogja eldönteni, mi az ember definíciója.

Volt olyan könyv/alkotó, aki inspirált közben?

Konkrét könyv, alkotó nem volt, de minden elolvasott könyvből tanulok valami újat. Az Eldobható testek kapcsán célirányosan főleg a különböző szövegek tempóját tanulmányoztam, valamint azt, hogy milyen módokon lehet tömöríteni egy történetet. Utóbbit azért, mert egy nagyobb ívű cselekmény nagyon könnyen szét tud folyni pl. trilógiává, a szöveg tempóját pedig azért tartom izgalmas kérdésnek, mert szerintem az olvasói szokások az internethasználattal nagyon sokat változtak az utóbbi években: türelmetlenebbül olvasunk, a social media folyamatos mikroingerekhez szoktatja az agyat, és a regényeknek sokszor meg kell küzdenie azért is, hogy az olvasó ne nyúljon öt percenként a telefonjához. Emiatt írtam ezúttal rövidebb fejezeteket, és látszólag gyorsabbnak tűnik a történetvezetés is, hogy olvasás közben mindig ott legyen egyfajta nyugtalanság, és folyamatos kíváncsiság, hogy mi lesz ezután.És ezeken felül sajnos „inspirált” még a politika is, a mostanság a közbeszédben terjedő sokféle igazság, a tények elferdítése, figyelmen kívül hagyása, és lebutítása néhány szavas szlogenekre.

Mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit az írás során szereztél?

Hú, ez jó kérdés. Talán, hogy mennyire nehéz küzdelem tud lenni egy regény megírása, egyáltalán az, hogy helyére kerüljön minden részlet.Ezen belül is talán az arányok egyensúlyban tartása a karakterek, a cselekmény, a világépítés, valamint a között, ami miatt igazán meg akarom írni az adott történetet (ez utóbbit nevezhetjük mondanivalónak is). Ez minden egyes könyvnél hatalmas kihívás, ráadásul minden regénynél másfajta arányokra van szükség, és nagy kérdés, hogy valóban sikerül-e a végén megtalálni a megfelelő arányokat.

A könyved jövőjében a tudat fel- és letölthető, másolható, a test szabadon cserélgethető, ezzel meghaladva a mai emberképet. Szerinted meddig érdekes az „emberről” írni? El tudnád képzelni, hogy egy teljesen “embermentes” regényt írj, aminek kizárólag emberen túli (poszthumán) vagy idegen lények a szereplői?

Amikor olvasunk, szeretnénk megérteni, hogy a szereplők kicsodák, milyen emberek, mit és miért tesznek, mik az elveik, esetleg elgondolkodunk azon, hogy jól vagy rosszul döntenek, mi mit tennénk a helyükben. Szerintem ezért van az, hogy a legelszálltabb poszthumánok vagy idegen lény főszereplők gyakran nagyon is emberiek, mert másképp nem értenénk meg őket. Viszont emiatt gyakran el is veszítik a lényegüket, idegenségüket, vagy fordulnak át az emberiségről szóló, metaforikus értelmezésbe. És ezt a dilemmát nagyon nehéz feloldani. A Xenóban írtam egy sor, fura, a megérthetőség különböző fokán álló, igazán idegen lényről, de ők mégis csak másodlagos szereplők voltak,  és a főszereplő Olga Ballarddal együtt próbálta az olvasó is megfejteni, hogy éppen mit akarnak, miféle fogalmi rendszerek, szokások, elvek alapján gondolkodhatnak – már amikor voltak ilyen kapaszkodók. És ugyanez az igaz a poszthumán entitásokra is: ha túlságosan idegenek, nem fogunk tudni hozzájuk kötődni, ezért is van az, hogy hiába szeretek poszthumánokról írni, igyekszem inkább az emberfeletti lét emberi dilemmáira fókuszálni, minthogy ilyen, teljesen idegen, érthetetlen, emberfeletti entitásokat mozgassak. Pl. az Eldobható testek szereplői is emberfelettivé válnak, de közben emberként reagálnak a létezés ezen új formájára.

Milyen könyvet ajánlanál 2020-ból? 

Mivel tavaly ajánlgattam már sok helyen pl. a Dűne-ciklus újrakiadást, vagy Walter Tevistől A vezércselt, amelyek nagy hatással voltak rám, most inkább egy nemrég olvasott, de hivatalosan 2020-ban véget ért trilógiát ajánlok, amelynek nemrég fejeztem be az első kötetét. Ez pedig Peter F. Hamilton: Salvation-trilógiája. A szerzőt már nem kell bemutatni a magyar olvasóknak, a Delta Vision kiadó jó pár regényét megjelentette, vaskos, nagyszabású, transzhumanista témákat boncolgató, sokszereplős űroperák, ha nagy szavakat használnék, ő az igazi George R. R. Martin az űrben. Ráadásul Hamilton minden egyes könyvénél ijesztő deja vu érzésem támad, nagyon egy rugóra jár az agyunk, folyton ismerős dolgok köszönnek vissza nála, akár apró ötletek, gondolatok formájában, szerintem baromi jól el tudnánk dumálni a világainkról és a scifi jövőképeinkről. A Salvation-ciklus sok tekintetben tipikus Hamilton-science fiction, kolonizált bolygókkal, ezúttal portálkapuk hálózatával, és az első kötetben egy Canterbury mesékre és a szintén innen merítkező Hyperionra hajazó történetmesélési szerkezettel és a Fermi-paradoxon egy szerintem nagyon nyugtalanító feloldásával. Remélem, egyszer majd jön magyarul ez a regénye is.