Moskát Anita fantasyregénye, az Irha és bőr egyike a 2020-a Zsoldos Péter-díjra jelölt műveknek. A következőkben a szerzővel készült interjúnk olvasható.
Mi adta a kötet alapötletét?
Az ötlet pillanata egy banális rácsodálkozás volt: vajon mit szólnak hozzá az állatmesék figurái, mint a gyáva nyúl, vagy a ravasz róka, ha tudnák, hogy ilyen sztereotíp módon, embertípusokat megtestesítve ábrázolják őket mindig. Ha hallathatnák a hangjukat, biztosan tiltakoznának. Ez a gondolat persze egy játék volt, de találkozott a fejemben sok témával, amiből már ötlet lett. Régóta szerettem volna nem emberi, másként gondolkodó élőlényekről írni. Foglalkoztattak a test határai, a különböző átalakulások. Hogy mennyire határozza meg a gondolkodást és a személyiséget a test, ahogy valaki a világot látja, és ahogy rá a világ tekint. Így lettek a fajzatok félig állati, félig emberi élőlények, akik egyik oldalra sem sorolják magukat, és akiknek ebben a köztes létezésben kell meghatározniuk, kik ők: mindhárom főszereplő története a kívülállóság és az identitás körül forog. Írás közben mindenki azt kérdezgette tőlem, nem lesz-e ez túl idegen, hogyan tud majd ezzel egy olvasó együtt érezni. De pont ez az irodalom feladata: empátiára késztet, hogy akár egy patával rendelkező, csordatudatú őzfajzatban is meglássuk önmagunkat.
Volt olyan könyv/alkotó, aki inspirált közben?
Az eredeti végzettségem biológus, így elsőként a biológiához fordultam: evolúció, anatómia, élettan felé. Fontos volt számomra megérteni azt, hogyan működnének a fajzatok biológiailag, hogyan találkoznának szokatlan ízületekben a csontjaik – nem akartam, hogy ezek az átalakulások hamis látványelemek legyenek, mint egy szőrös álarcot és műagancsot viselő ember. Emellett mítoszokat olvastam, különös tekintettel különböző népek teremtésmítoszaira, mert a regényben a fajzatok a sajátjukat keresik, valamint fabulákat, állatmeséket.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit az írás során szereztél?
Az Irha és bőr az eddigi leghosszabb regényem a maga hatszáz oldalával, rengeteg szálat, motívumot kellett egyben tartani a végéig, ez pedig rengeteg újraírást igényelt menet közben. De ez mind technikai kihívás, és kellő kitartással – kellően sok monitor előtti görnyedéssel – áthidalható. Az igazi feladat inkább mentális volt számomra. Olvasóként is azokat a könyveket szeretem, amik felzaklatnak, és valami kellemetlennel szembesítenek, és ezt írás közben sem kerülhetem el. A történet mélyén mindig valami fájdalmas lapul. Megtanultam elmenni eddig a pontig, és nem megtorpanni ott, ahol még biztonságos.
A könyved emberek és állatok keveredéséből létrejövő fajzatokat mutat be, kortárs közegben. A különböző jövőképek azonban rendre ember és gép összeolvadásáról beszélnek. Elképzelhetőnek tartod, hogy az emberi fejlődés a technológiai helyett a természetes/biológiai irányba indul majd el?
Az emberiség lenyűgöző dolgokat ért el és fog még elérni a technológia segítségével, de közben hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy az ember egy ökoszisztéma része. Amikor „teremtés koronájaként” hivatkozunk a Homo sapiensre, vagy az evolúció csúcsaként gondolunk magunkra, akarva-akaratlanul is hierarchikus viszonyt fogalmazunk meg az élőlényekről. Ahhoz, hogy a jelenleg is zajló globális klímakatasztrófát megfékezzük és túléljük, nem csak technológiára lesz szükség, hanem a gondolkodásunk megváltozására is. Nem az élőlények rendszerének csúcsán állunk, hanem egy sok-sok elemből összeálló körforgás részei vagyunk. Az Irha és bőrben a fajzatok a puszta létükkel szembesítik az emberiségét azzal, hogy nem mindenható, és többé nem tekinthet az állatokra vagy a bolygóra kiszipolyozható erőforrásként.
Milyen könyvet ajánlanál 2019-ből?
Könnyű választás Margaret Atwoodtól a Testamentumok, de muszáj megemlítenem, ha már több mint harminc évet kellett várnunk A szolgálólány meséjének folytatására. Nagyon szerettem David Mitchell monumentális Csontórák című regényét, ami az íróra jellemző kisregényes elemekből felépülő történettel dolgozik, és van benne spekulatív fikciós szál is. És hogy kevésbé ismerteket is említsek: a finn Johanna Sinisalo A Nap Magja című regénye egy rendkívül izgalmas, chilipaprika-függőséggel és genderkérdésekkel foglalkozó disztópia, az izlandi Sigríður Hagalín Björnsdóttir A sziget című regénye pedig egy ismeretlen katasztrófa emberi tényezőit ábrázolja: mihez kezd egy szigetország, ha minden kapcsolata megszűnik a külvilággal. A legnagyobb öröm számomra mégis Karin Tidbeck kötetének magyar megjelenése volt, a Rénszarvas-hegy novelláihoz kevés fogható.
